Valamiféle igen perverz viszony fűz engem a depresszióhoz. Vannak korszakaim, amikor keblemre ölelem, hentergünk egész éjjel, majd reggel megkérdezi tőlem, hogy hány csepp ciánt és könnycseppet kérek a kávémba. Amikor épp nem a kefélős időszakunkat éljük, néha-néha beül mellém délutánonként a konyhába. Megkérdez a kétségeimről az aggodalmaimról, érdeklődik affelől, hogy nem lenne-e kedvem egy kósza numerára. Mosolyogva elutasítom a közeledését, ő visszamosolyogva veszi a cókmókját és távozik az ablakon.
Így mennek ezek.
- 2009. július 4. szombat .
Összevissza nyitogatom sorra a tumblreket, amiket aztán pár nap baszakvás után szanálok a francba. Frusztrál a tumblarity hiánya. Ráadásul, nem mintha a plurk már nem lenne így is sok, de bejött még a tumblr is mellé, ennek köszönhetően még nagyobb a figyelmemet a blogról elvonó szörvájszok száma. Lehet, hogy turlm a faszba a tumblr akuntomat, hátha azzal visszatér az élet ebbe a döglődő lóba.* Öt nap múlva Balaton Sound. A kutya elképesztően jól viselkedik az egyik pillanatban, és ördögien neveletlen a másikban.
Az a bajom, hogy a kibebaszott nagy jó dolgomban azt sem tudom, mit csináljak. CSAPONGÁS, CSA-PON-GÁS.
* Figyeltétek ezt a remek (nem) szóviccet?
