Valamiféle igen perverz viszony fűz engem a depresszióhoz. Vannak korszakaim, amikor keblemre ölelem, hentergünk egész éjjel, majd reggel megkérdezi tőlem, hogy hány csepp ciánt és könnycseppet kérek a kávémba. Amikor épp nem a kefélős időszakunkat éljük, néha-néha beül mellém délutánonként a konyhába. Megkérdez a kétségeimről az aggodalmaimról, érdeklődik affelől, hogy nem lenne-e kedvem egy kósza numerára. Mosolyogva elutasítom a közeledését, ő visszamosolyogva veszi a cókmókját és távozik az ablakon.

Így mennek ezek.