Wasn’t you the type to mimic what you saw on TV?
Wasn’t you the type to mimic what you heard on CD?
You never wanted to work, you wanted everything easy
you heard zsuki and you said: “THAT’S FREAKY!”

Egyébként azt hiszem vége van 13 év mocsoknagy szívásának, az iskoláról-iskolára járásnak, a folyamatos idegeskedésnek, a belvárosba ingázásnak, vége a középiskolának. Valami egészen megfoghatatlan érzés, ahogyan szépen lassan felfogom, hogy nem kell többet bejárnom, hogy kiszabadulok onnan. Furcsa. Leginkább az üresség, a szabadságérzet, a bizonytalanság és az öröm sajátos keverékeként jellemezném.

Az egyik felem rohadtul üres, valami véget ért, ki a bizonytalanba, egyéb közhelyek. A bennem szunnyadó partiállat azt ordítja, hogy itt a nyár, várnak a fesztiválok, tombolj, amíg megteheted. A szintén bennem élő, kiirthatatlan örök pesszimista fél a bizonytalanságtól, a kevés pontszámoktól, attól, hogy mi van, ha nem az lesz az egyetemen, amit vártam. Ha szégyenszemre el kell kullognom és újrakezdődik az iskoláról-iskolára vándorlás. Fél a vizsgaidőszaktól, attól, hogy nem fogom bírni az iramot, hogy nem tudom bizonyítani, hogy ehhez értek, ezt akarom csinálni. Fél a jövőtől, az álláslehetőségtől. A bennem alvó javíthatatlan pesszimista a korai nyugdíjazásra és magas nyugdíjra gondol. A katonai pályára. NATO-karrierre. STANAG 2.2.2.2 nyelvvizsgára. Sikeres életre. Családra. Jó fizetésre. Békére. Szeretetre.

És persze szabadság. Más világ jön. Meglátjuk, hogy eléggé megedződtem-e az eddigi kis csatákban, vagy örökre eltűnök mint a birodalmak. Egyébiránt a dualizmust húztam, megdícsértek. Talán meglesz a dícséretes. Talán felvesznek a ZMNE-re. Talán, minden rendben lesz. Talán, talán. Talán.