
Annyira kedves ez az egész film, meg persze a könyv is, hogy el nem lehet mondani. Hrabal és Menzel külön-külön is zsenik, de együtt aztán tényleg.
Archive for június, 2009
Now it’s jazz, the place is roaring, all beautiful girls in there, one mad brunette at the bar drunk with her boys. One strange chick I remember from somewhere, wearing a simple skirt with pockets, her hands in there, short haircut, slouched, talking to everybody. Up and down the stairs they come. The bartenders are the regular band of Jack, and the heavenly drummer who looks up in the sky with blue eyes, with a beard, is wailing beer-caps of bottles and jamming on the cash register and everything is going to the beat. It’s the beat generation, it’s beat, it’s the beat to keep, it’s the beat of the heart, it’s being beat and down in the world and like oldtime lowdown and like in ancient civilizations the slave boatmen rowing galleys to a beat and servants spinning pottery to a beat.
The faces! There’s no face to compare with Jack Minger’s who’s up on the bandstand now with a colored trumpeter who outblows him wild and Dizzy but Jack’s face overlooking all the heads and smoke. He has a face that looks like everybody you’ve ever known and seen on the street in your generation, a sweet face. Hard to describe, sad eyes, cruel lips, expectant gleam, swaying to the beat, tall, majestical – waiting in front of the drugstore. A face like Huck’s in New York (Huck whom you’ll see on Times Square, somnolent and alert, sadsweet, dark, beat, just out of jail, martyred, tortured by sidewalks, starved for sex and companionship, open to anything, ready to introduce new worlds with a shrug). The colored big tenor with the big tone would like to be blowing Sunny Stitts clear out of Kansas City roadhouses, clear, heavy, somewhat dull and unmusical ideas which nevertheless never leave the music, always there, far out, the harmony too complicated for the motley bums (of music-understanding) in there.
The drummer is a sensational 12-year-old Negro boy who’s not allowed to drink but can play, tremendous, a little lithe childlike Miles Davis kid, like early Fats Navarro fans you used to see in Espan Harlem, hep, small – he thunders at the drums with a beat which is described to me by a near-standing Negro connoisseur with beret as a “fabulous beat”. On piano is Blondey Bill, good enough to drive any group. Jack Minger blows out and over his head with these angels from Fillmore, I dig him – now it’s terrific. I just stand in the outside hall against the wall, no beer necessary, with collections of in-and-out listeners, with Sliv, and now here returns Chuck Berman (who is a colored kid from West Indies who barged into my party six months earlier high with Cody and the gang and I had a Chet Baker record on and we hoofed at each other in the room, tremendous, the perfect grace of his dancing, casual, like Joe Louis casually hoofing). He comes now in dancing like that, glad. Everybody looks everywhere, it’s a jazz-joint and beat generation madtrick, you see someone, “Hi,” then you look away elsewhere, for something someone else, it’s all insane, then you look back, you look away, around, everything is coming in from everywhere in the sound of the jazz. “Hi”, “Hey”. Bang, the little drummer takes a solo, reaching his young hands all over traps and kettles and cymbals and foot-peddle BOOM in a fantastic crash of sound – 12 years old – but what will happen?
Nem tudom megmagyarázni, hogy mi de van valami ebben a szövegben, ami miatt nagyon közelinek érzem magamhoz ezt az egészet. Ezzel a kis szövegrészlettel szerettem meg Kerouacot igazán. Amúgy ez az 1965-ös Desolation Angelsből van. Ezek után pedig, azt hiszem elolvasom a Művésztelepet.
A szeretet az, mikor reggel felkelve – akármennyire is áporodott a szád az alvástól – ugyanolyan szenvedéllyel csókoljátok meg egymást.
Végre elköltözik a nyomorék nyafka újgazdag köcsög a szomszéd albérletből: állandóan nyafogott, hogy ő nem bírja a zajokat, meg egyebeket, most hála istennek haza-, de legalábbis eltakarodik innet. Untam az örökös nyavalygását, hogy folyamatosan menőzik a négyszázropis országútijával meg azt is, hogy hátulnézetből mindenki összetévesztett vele. Elkényeztetett kis balfasz, elzavarnám a fenébe alaki kiképzésre.
Köszönöm, hogy ezt leírhattam.
Nem értem Amon Tobint. Aki olyan acid jazz/downtempo/idm albumokat rakott le az asztalra, mint a Supermodified, a Bricolage, az Out From Out Where, hogy a TC’S SC:CT soundtrackjét ne is említsem, az miért érzi úgy, hogy neki tucathiphopot kell produkálnia? A hiphopot igenis lehet jól csinálni, ahogy azt Krush, Shadow, MF Doom vagy akár Cut Chemist ékesen bebizonyította, ám a non-instrumental hiphopban nagyon nehéz olyat alkotni, amit Simpsonék még nem csináltak meg és jó is (de még olyat is nehéz, amit már megcsináltak és jó).
Persze, atmoszferikus, meg átjön belőle Tobin mester géniusza, meg egyedi a hangzás is kicsit, de az egészet teljesen hazavágja a halálosan béna szöveg, amit különböző, közepesen ismeretlen köcsögök rappelnek rá az amúgy közepesen érdektelen számokra. És mikor fogunk végre új szólóalbumot kapni? És ugye nem erőlteti tovább ezt a zajzenés Foley Room féle vonalat? Oké, nagyon fasza a koncepció, meg konkrétan a molylegyek párzását is lehet hallani FLAC-ban, de valahogy zavaró, hogy hanyagolja a jazzesebb vonalat. Persze, nem lehet minden egyes hang gépi úton előállítva, de a kurva nagy live act őrületben egyesek átestek a ló másik oldalára és a szinte teljesen hangszeres downtempoval elveszik az egész varázsa. A downtempo klasszikus lüktetését a remek gépi basszusok adják meg. Nézzük meg például ezt. Üt, magába szippant, elvarázsol, gondolkodtatásra késztet és közben – bár lassú, de – megvan a maga kis ritmusa. Bár Bonobo is kísérletezik a hangszeres megoldásokkal, ez a szám nem olyan jó élőben, kizárólag instrumentális előadásban. Persze ez csak az én véleményem.
Darkness falls across the land
The midnite hour is close at hand
Creatures crawl in search of blood
To terrorize yawls neighbourhood
And whosoever shall be found
Without the soul for getting down
Must stand and face the hounds of hell
And rot inside a corpses shell
The foulest stench is in the air
The funk of forty thousand years
And grizzy ghouls from every tomb
Are closing in to seal your doom
And though you fight to stay alive
Your body starts to shiver
For no mere mortal can resist
The evil of the thriller
Vicces amúgy, hogy most mindenki eljátssza a sajnálkozót, meg a nagy Michael Jackson-rajongót, holott mindenki ott rúgott bele az utóbbi években, ahol csak tudott. Én, akármennyire is NEM MENŐ, szerettem. A pop valahol akkortájt halt meg, amikor 15 éve visszavonult. Most utánahalt.
És kis pöcsös korom szexszimbóluma, Farrah Fawcett is meghalt, faszom. Mondjuk így kb erre a napra mindenki úgy fog emlékezni, hogy a nap, amikor Jacko meghalt, és nem úgy, hogy a nap, amikor Jacko és Farah Fawcett meghalt.
Megvolt a kaland tegnap, hatszor vissza kellett fordulnunk, végül lejutottunk a faluba, ahol eddig volt a kutya, megtörtént a tranzakció, elindultunk vissza. Kapott három apró kutyakekszet, amit természetesen 20 perccel később a hátsó ülésre hányt. A neve adta magát, mivel ha kell-ha nem rázza a fejét és mindent összefröcsköl. Szeretjük, de egyelőre nagy felfordulást csinált és még meg kell nevelnem.
Képpel egyelőre nem tudok szolgálni, mert folyamatosan pörög és nem tudok róla egy jó fotót csinálni.
Na és akkor most elmegyek és hirtelen felindulásból bebaszok egy kicsit önszántamból, hogy ne kelljen kötelezően holnap.
Wasn’t you the type to mimic what you saw on TV?
Wasn’t you the type to mimic what you heard on CD?
You never wanted to work, you wanted everything easy
you heard zsuki and you said: “THAT’S FREAKY!”
Egyébként azt hiszem vége van 13 év mocsoknagy szívásának, az iskoláról-iskolára járásnak, a folyamatos idegeskedésnek, a belvárosba ingázásnak, vége a középiskolának. Valami egészen megfoghatatlan érzés, ahogyan szépen lassan felfogom, hogy nem kell többet bejárnom, hogy kiszabadulok onnan. Furcsa. Leginkább az üresség, a szabadságérzet, a bizonytalanság és az öröm sajátos keverékeként jellemezném.
Az egyik felem rohadtul üres, valami véget ért, ki a bizonytalanba, egyéb közhelyek. A bennem szunnyadó partiállat azt ordítja, hogy itt a nyár, várnak a fesztiválok, tombolj, amíg megteheted. A szintén bennem élő, kiirthatatlan örök pesszimista fél a bizonytalanságtól, a kevés pontszámoktól, attól, hogy mi van, ha nem az lesz az egyetemen, amit vártam. Ha szégyenszemre el kell kullognom és újrakezdődik az iskoláról-iskolára vándorlás. Fél a vizsgaidőszaktól, attól, hogy nem fogom bírni az iramot, hogy nem tudom bizonyítani, hogy ehhez értek, ezt akarom csinálni. Fél a jövőtől, az álláslehetőségtől. A bennem alvó javíthatatlan pesszimista a korai nyugdíjazásra és magas nyugdíjra gondol. A katonai pályára. NATO-karrierre. STANAG 2.2.2.2 nyelvvizsgára. Sikeres életre. Családra. Jó fizetésre. Békére. Szeretetre.
És persze szabadság. Más világ jön. Meglátjuk, hogy eléggé megedződtem-e az eddigi kis csatákban, vagy örökre eltűnök mint a birodalmak. Egyébiránt a dualizmust húztam, megdícsértek. Talán meglesz a dícséretes. Talán felvesznek a ZMNE-re. Talán, minden rendben lesz. Talán, talán. Talán.
Van egy olyan mondás, hogy kétféle ember létezik: aki mindig megmondja a véleményét mindenkinek és akinek vannak barátai. Na, mostantól igyekszem inkább a második lenni. Dobd el neved, s én sem leszek Capulet.
Vagy lehet, hogy maradok ugyanekkora paréj faszkarima. Majd meglátjuk.