Annyira nem tud lekötni egy bizonyos körön kívüli emberek nyomora az utóbbi pár hétben, hogy félelmetes. Ignorálok mindenkit, aki nem érdekel végre először az életemben. Próbálkoznak még páran a kedvem elkúrásával, de hasztalan. Igazából nem kéne rá célozgatnom, írni róla meg főleg nem, mert így meg pont úgy tűnik, mintha érdekelne a szánalmas vergődésük, pedig pont nem.

Azt hiszem, az utóbbi 2 hónapban lassan pozitív irányba változok, bár ezt inkább a körülöttem állóknak kéne megítélni. Az a leggroteszkebb az egészben, hogy a neten megismert barátaim nagyrésze nem is tudja, hogy milyen voltam valójában, mert egy elég rossz korszakom kezdetén kezdtem bele ebbe az egészbe. Lassacskán visszatérek az eredeti állapotba, az utóbbi félév alatt, egyre kisebb hangulati kilengésekkel. Talán kijelenthető, hogy vége egy korszaknak az életemben. Jó ezt kimondani, jó érezni. Jó lenni.

Ja igen, majd elfelejtettem: ne hergelj, ne provokálj, mert még nem ismered az igazi haragomat. Nyugodtan veheted ezt fenyegetésnek is.