Annyira nem tud lekötni egy bizonyos körön kívüli emberek nyomora az utóbbi pár hétben, hogy félelmetes. Ignorálok mindenkit, aki nem érdekel végre először az életemben. Próbálkoznak még páran a kedvem elkúrásával, de hasztalan. Igazából nem kéne rá célozgatnom, írni róla meg főleg nem, mert így meg pont úgy tűnik, mintha érdekelne a szánalmas vergődésük, pedig pont nem.

Azt hiszem, az utóbbi 2 hónapban lassan pozitív irányba változok, bár ezt inkább a körülöttem állóknak kéne megítélni. Az a leggroteszkebb az egészben, hogy a neten megismert barátaim nagyrésze nem is tudja, hogy milyen voltam valójában, mert egy elég rossz korszakom kezdetén kezdtem bele ebbe az egészbe. Lassacskán visszatérek az eredeti állapotba, az utóbbi félév alatt, egyre kisebb hangulati kilengésekkel. Talán kijelenthető, hogy vége egy korszaknak az életemben. Jó ezt kimondani, jó érezni. Jó lenni.

Ja igen, majd elfelejtettem: ne hergelj, ne provokálj, mert még nem ismered az igazi haragomat. Nyugodtan veheted ezt fenyegetésnek is.

Néha szar, ha az ember gyomra nehezen veszi be a változást. Hogy túl sokat réved, a múltban gondolkozva, a múltban élve. Egyébként éppen hallom a játékos cineket, Quantic – Not So Blueja szól. Azt hiszem, ez volt az első szám, amit ismertem tőle. Régi emlék, az Even if you win, you’re still living adás kezdőszáma volt. Témánál vagyunk, hiányzik a bénázós podkaszt-időszak, amikor még saját blogon futott, amikor minden ízében az enyém volt, minden gagyiságával együtt, de legalább szorgalommal.

Azt hiszem három kész, publikálatlan adás van valahol a gépemen, nem tudok velük mit kezdeni, sőt, ami azt illeti nem is találom őket. Szétfolyik az egész a kezeim között. Kurvajó érzés a régi adásokat hallgatni. Ha visszahoznám a blogra ezeket, már nem lenne ugyanaz, annak az időszaknak vége, akármilyen nehéz is ezt elfogadnom. (sweet to see things falling apart – igen, Smith & Mighty)

Néha, egy-egy pillanatban a szívem belehasad a tudatba és minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy ezek az idők elmúltak és soha-soha többé nem térnek vissza. Vannak zenék, amik szép emlékeket hoznak vissza, legyen az dübörgő francia triphop, vagy csendesen karcoló nu-jazz.

Fáj, hogy elmúltak a régi sHaMaLtblogos idők, fáj, hogy abbahagyták egyesek, fáj, hogy elsodródtam értékes emberek mellől, fáj, hogy vége a Cloneshit fénykorának, podcasttal, minden egyébbel. Fáj, hogy soha többé goldenfos, fáj, hogy kurvul el minden, s én csak ülök itt és fájok. (two fingers pointing at the stars)

Hiányzik apám, talán leginkább a bölcsessége, és az a vigyor, az a nevetés. Kinevetett, ha valamit elszúrtam, de aztán kivette a kezemből és megmutatta hogy kell. A heccelődő nevetése is hiányzik, amivel sírásig tudott hergelni, hogy aztán még jobban essen a szerető ölelése. Fáj, hogy nincs és rossz, hogy egyre kevesebbszer jut eszembe. (two fingers, showing me the way)

Összeverődött egy remek kis társaság most is, de érzem, előbb-utóbb ez is megtizedelődik majd és ugyanúgy vége lesz, mint minden másnak. De nincs visszanézés, nincs megállás, erőltetett menet van. Erőltetett menet és harc, hogy minél kevésbé sérüljünk meg, hogy emberek maradjunk.

De figyelj csak, itt egy szelet zsíroskenyér, hagymával, pirospaprikával megszórva. Ígérem, hogy mire megeszed, sokkal jobban fogod magad érezni. A maszattal pedig ne törődj és mosolyogj, mert a holnap újabb szelet zsíroskenyereket ígér.