Fájok, fájok, végtelen ciklus. Már nemfájok, csak tengődök. Sodródok, szenvedek egész nap, nem vagyok boldogtalan vagy szomorú, csak végtelenül félnek érzem magam. Nemegésznek, mondhatnók máshogy. Elvagyogatok, funkcionálok. Tulajdonképpen már csak funkcionálok, de hogy minek?

Lüktetek. Fékezetten habzok, reszketek, brillírozok, hatást várok, aztán ismétcsak elsüllyedek, hatáshíján. Rettegek a jövőtől, szomorkodok a múlt miatt. Nem találom a másik felemet. Úgy általában szürkevagyok, néha percekre-órákra kiszínesedek, de nincs hajtóerőm, hogy a színességben maradhassak.

Próbálok rendszert vinni az életem minden területébe. Rendszeresen hülyeségeket csinálok. A folyamatok, amiket elkezdek és az életem jobbulását várom tőlük, rendszeresen vakvágányra jutnak, olyanra, ami ugyan jó ideig-óráig, de hosszútávú megoldást képtelenek hozni számomra.

Tévedés ne essék, nemdepizek. Azon már régesrégen túlléptem, egyszerűen csak tanácstalanak érzem magam, üresnek. Segítsetek. Vagy ne.

Ésmost pedig Toblerone.