Azt hiszem a tegnap éjjel 8 óra volt a point of no return. Átléptem egy határt valahol az elmém mélyén, ahonnan már, ha akarnék sem tudnék visszajönni. Amolyan tudatalatti huszonkettes csapdája. Ha törekedsz valamire, pont azzal sodrod magad egyre messzebb a kitűzött céltól. Ha nem teszel semmit ugyanoda jutsz, csak lassabban. Időnként megpróbálod kidugni a fejedet, büszkén, reménnyel tele, de a végén úgyis kiderül, hogy minden próbálkozásod ellenére sem fog sikerülni kijutnod belőle. És szép lassan belenyugszol.

Sokat gondolkoztam az egészen. Sokan mondták, hogy érzékeny vagyok, érzékenyebb az átlagnál és, hogy ez mennyire jó. Ez a szenzitivitás azonban kipusztul belőlem lassan-fokozatosan. És tudjátok mi a legrosszabb az egészben? Hogy egy ideje már ez sem érdekel. Talán jobb is így.