Nyilvánvaló, hogy nem várhattok magvas gondolatokat tőlem két média utáni és két matek előtti lyukas órában, de annyit azért közölhetek a világgal: élek, megvagyok, köszönöm szépen. Annak ellenére, hogy nagyjából lófaszt sem érdekelnek az énblogos bejegyzéseim, beleszerelmesedtem ebbe a műfajba.

Sokáig azt hittem, hogy Mefi hozzáállása a nyerő. Mindig mindenről írunk, aztán a jó SEO lassan meghozza a hatását. Idővel rájöttem, hogy nem érdekel, hogy hány ember olvas. Teljesen irreleváns, hiszen bár sokszor hallott, agyonhasznált közhely, de a blogot az ember elsősorban magának írja. Azt hiszem így 3 év keresgélés után megtaláltam, amiben kiélhetem a perverziómat. Volt, hogy naplószerűen írogattam az adott nap eseményeit, volt, hogy a mefiféle mindenről posztolok stílust követtem, de végül ezeknek egy furcsa, kaotikus és valahol perverz mixtúrájánál kötöttem ki. Kezd benőni a fejem lágya, bár a buta embereket még mindig igen nehezen (leginkább sehogy) tolerálom.

A blogot magának írja az ember – visszhangzik ez most a fejemben. Tegnap, amikor nekiálltam visszaolvasni az archívumot (az előző database WXR file sajnos elveszett, pedig ott is voltak priceless failforrások, a web-archive pedig igencsak foghíjasan raktározta el ezeket a kincseket), csak azért, hogy jól szórakozzak, akkor jöttem rá teljes egészében, hogy mekkora igazságtartalma van ennek.

És csak, hogy aktualitása is legyen a bejegyzésnek, újrakezdtem tizedjére az Adrian Mole-sagát. Sokadjára olvasva is a legszellemesebb könyvek egyike, ami valaha a kezembe került.

A pénz az szar.