Előre szólok, hogy 10 percnyi nyáladzás következik, szóval aki arra kíváncsi, hogy milyen az iPod az vagy várjon, vagy pörgesse át ezt. (Egyébként egészen elbaszottul jó, hahaha.)
Ma reggel ültem a buszon és az jutott eszembe, hogy mennyire jó már, hogy megígérem, hogy újjáélesztem a blogot aztán mégsem és szarok bele abba az 5 igazán elszánt emberbe, akik tényleg végigszenvedik a szarabbnál-szarabb, központozási és alany-állítmány egyeztetési hibákkal teli bejegyzéseimet és még azt is megállják, hogy ne szóljanak be ezek miatt az apró hibák miatt. Na ez, ez tarthatatlan.
Tegnap éjjel jó volt gondolkozni. Hosszú ideje először sikerült úgy belemerülni a gondolataimba, hogy a végső konlúzió nem az volt, hogy mekkora szar vagyok és magányos vagyok és különbenis minek születtem meg, hanem meg voltam elégedve magammal. Valójában eljutottam arra a következtetésre, hogy a keresés a vége felé közeledik és meg fogom találni azt, amit keresek. Így kell, hogy legyen. Határozottan pozitív fejleményként értékeltem azt is, hogy lazán végigviccelődtünk 1 órát a világvégéről, anélkül, hogy visszasüppedtem volna az önsajnálatba és azt hiszem az apró megingásokon kívül képes vagyok kontroll alatt tartani magamat és a bennem fortyogó (fúj, de undorító közhely már ez, MFHA!) gondolatokat, érzéseket, miegymást.
Talán egyszer képes leszek nem előre beleélni magamat valamibe. Most például teljesen jól sikerült. Bízom benne, hogy a következő pár napban is menni fog. Próbálok változtatni az életmódomon, mostanság (pontosabban az utóbbi két hétben) annyit mozdulok ki, mint az utóbbi két évben összesen. Jó. Beszélgetek, ismerkedek, talán életreszóló barátságokra vagy másra tehetek szert ezekben a napokban. Azt mondják, az embert az életében fontos szerepet játszó embereket 18 éves kora után ismeri meg.
Apám gyakran mondogatta, és valószínűleg teljesen igaza volt: a depresszió leküzdése akaraterő kérdése. Ha akarod, túl tudsz rajta lépni. Sokakban ez nincs meg és ezért jutnak el egy olyan szintre, ahonnan nincs visszaút. Élvezem, hogy már ura vagyok annak, ami tönkretette az utóbbi két évemet. Túllépek a kicsinyes félelmeimen, a dühömön, a csalódottságomon és a frusztráción.
Hiszem, sőt hinnem kell, hogy végre rálelek a kincsre. Ha nem teszem, minden hiábavaló és akkor tényleg nincs semmi értelme az egésznek.
BEYL.
Én benne vagyok az ötben. :$
És lávollak mindenhogyan, de a jóarc Zsukit jobban kedvelem, mint a morcos Zsukit. (Mármint az átlagosnál morcosabbat. ;])
Tudod, nagyon érdekes olvasni ezeket a bejegyzéseket. És -remélem nem sértelek meg- de valahol örömmel töltenek el, és erőt tudok meríteni belőlük. Ezek megmutatják, hogy nem csak én küzdök hasonló problémákkal, nem csak nekem vannak fiatalkori önértékelési problémáim, nem csak én ülök órahosszat egyhelyben, egy gondolat körül cikázva.
Persze ebből következik, hogy nem is vagyok különleges, nincs egy eredeti gondolatom; mindegyik csak egy életkori sajátosság, minden… és itt süllyed vissza az ember.
És akkor az ember megpróbál zenével könnyíteni magán, társaságba menni… és amikor már egészen jól érzi magát, paff, megint jön a lejtő.
De aztán elkezdesz kapaszkodni felfelé. Elkezdesz, amikor rájössz, hogy te vagy a legjobb. Te vagy a legjobb ZsuKov, nálad senki más nem csinálhatná jobban. Erre a feladatra lettél meghívva, parancsba kaptad, hogy a legjobb önmagad lény, és akkor már a tetőn vagy.