Azt hiszem a tegnap éjjel 8 óra volt a point of no return. Átléptem egy határt valahol az elmém mélyén, ahonnan már, ha akarnék sem tudnék visszajönni. Amolyan tudatalatti huszonkettes csapdája. Ha törekedsz valamire, pont azzal sodrod magad egyre messzebb a kitűzött céltól. Ha nem teszel semmit ugyanoda jutsz, csak lassabban. Időnként megpróbálod kidugni a fejedet, büszkén, reménnyel tele, de a végén úgyis kiderül, hogy minden próbálkozásod ellenére sem fog sikerülni kijutnod belőle. És szép lassan belenyugszol.

Sokat gondolkoztam az egészen. Sokan mondták, hogy érzékeny vagyok, érzékenyebb az átlagnál és, hogy ez mennyire jó. Ez a szenzitivitás azonban kipusztul belőlem lassan-fokozatosan. És tudjátok mi a legrosszabb az egészben? Hogy egy ideje már ez sem érdekel. Talán jobb is így.

Nyilvánvaló, hogy nem várhattok magvas gondolatokat tőlem két média utáni és két matek előtti lyukas órában, de annyit azért közölhetek a világgal: élek, megvagyok, köszönöm szépen. Annak ellenére, hogy nagyjából lófaszt sem érdekelnek az énblogos bejegyzéseim, beleszerelmesedtem ebbe a műfajba.

Sokáig azt hittem, hogy Mefi hozzáállása a nyerő. Mindig mindenről írunk, aztán a jó SEO lassan meghozza a hatását. Idővel rájöttem, hogy nem érdekel, hogy hány ember olvas. Teljesen irreleváns, hiszen bár sokszor hallott, agyonhasznált közhely, de a blogot az ember elsősorban magának írja. Azt hiszem így 3 év keresgélés után megtaláltam, amiben kiélhetem a perverziómat. Volt, hogy naplószerűen írogattam az adott nap eseményeit, volt, hogy a mefiféle mindenről posztolok stílust követtem, de végül ezeknek egy furcsa, kaotikus és valahol perverz mixtúrájánál kötöttem ki. Kezd benőni a fejem lágya, bár a buta embereket még mindig igen nehezen (leginkább sehogy) tolerálom.

A blogot magának írja az ember – visszhangzik ez most a fejemben. Tegnap, amikor nekiálltam visszaolvasni az archívumot (az előző database WXR file sajnos elveszett, pedig ott is voltak priceless failforrások, a web-archive pedig igencsak foghíjasan raktározta el ezeket a kincseket), csak azért, hogy jól szórakozzak, akkor jöttem rá teljes egészében, hogy mekkora igazságtartalma van ennek.

És csak, hogy aktualitása is legyen a bejegyzésnek, újrakezdtem tizedjére az Adrian Mole-sagát. Sokadjára olvasva is a legszellemesebb könyvek egyike, ami valaha a kezembe került.

A pénz az szar.

Előre szólok, hogy 10 percnyi nyáladzás következik, szóval aki arra kíváncsi, hogy milyen az iPod az vagy várjon, vagy pörgesse át ezt. (Egyébként egészen elbaszottul jó, hahaha.)

Ma reggel ültem a buszon és az jutott eszembe, hogy mennyire jó már, hogy megígérem, hogy újjáélesztem a blogot aztán mégsem és szarok bele abba az 5 igazán elszánt emberbe, akik tényleg végigszenvedik a szarabbnál-szarabb, központozási és alany-állítmány egyeztetési hibákkal teli bejegyzéseimet és még azt is megállják, hogy ne szóljanak be ezek miatt az apró hibák miatt. Na ez, ez tarthatatlan.

Tegnap éjjel jó volt gondolkozni. Hosszú ideje először sikerült úgy belemerülni a gondolataimba, hogy a végső konlúzió nem az volt, hogy mekkora szar vagyok és magányos vagyok és különbenis minek születtem meg, hanem meg voltam elégedve magammal. Valójában eljutottam arra a következtetésre, hogy a keresés a vége felé közeledik és meg fogom találni azt, amit keresek. Így kell, hogy legyen. Határozottan pozitív fejleményként értékeltem azt is, hogy lazán végigviccelődtünk 1 órát a világvégéről, anélkül, hogy visszasüppedtem volna az önsajnálatba és azt hiszem az apró megingásokon kívül képes vagyok kontroll alatt tartani magamat és a bennem fortyogó (fúj, de undorító közhely már ez, MFHA!) gondolatokat, érzéseket, miegymást.

Talán egyszer képes leszek nem előre beleélni magamat valamibe. Most például teljesen jól sikerült. Bízom benne, hogy a következő pár napban is menni fog. Próbálok változtatni az életmódomon, mostanság (pontosabban az utóbbi két hétben) annyit mozdulok ki, mint az utóbbi két évben összesen. Jó. Beszélgetek, ismerkedek, talán életreszóló barátságokra vagy másra tehetek szert ezekben a napokban. Azt mondják, az embert az életében fontos szerepet játszó embereket 18 éves kora után ismeri meg.

Apám gyakran mondogatta, és valószínűleg teljesen igaza volt: a depresszió leküzdése akaraterő kérdése. Ha akarod, túl tudsz rajta lépni. Sokakban ez nincs meg és ezért jutnak el egy olyan szintre, ahonnan nincs visszaút. Élvezem, hogy már ura vagyok annak, ami tönkretette az utóbbi két évemet. Túllépek a kicsinyes félelmeimen, a dühömön, a csalódottságomon és a frusztráción.

Hiszem, sőt hinnem kell, hogy végre rálelek a kincsre. Ha nem teszem, minden hiábavaló és akkor tényleg nincs semmi értelme az egésznek.

BEYL.