Gyermekeim, egy hétig ez az utolsó bejegyzés tőlem. Holnap ismét elmegyek bő 7 napra, hogy némileg bronzosabb bőrárnyalattal, pár milliméterrel szélesebb vállazattal, pár kiló izomplusszal és talán néhány szép emlékkel térjek vissza jövő hét pénteken.

Ugyanakkor több gondolat kering a fejemben. Vajon milyen érzés lesz az utóbbi fél évem legnagyobb ballépésével összezárva lenni? Vajon sértve fogja magát érezni G., ha mi nem szeretnénk, hogy velünk egy kajakban evezzen? Többször veszünk össze I.-vel evezésügyben, mint tavaly? Idióták lesznek az újak? Hiányoznak-e majd a régiek? Sok eső fog esni? (tavaly két nedves nappal megúsztuk, illetve egy felhőszakadással a leges-legutolsó táborhelyen, ahonnan már autóval mentünk haza) G. vevő lesz a disznó vicceinkre? Jön-e Prim?

Ugyanakkor (majdnem) mindannyian hiányozni fogtok, tudom előre. A gépet első nap elfelejtem majd, aggodalomra vele kapcsolatban néha-néha csak az adhat okot, ha netán eszembe jut a Plurk, hiszen gőzöm sincs, hogy mennyit esik majd a karmám, amíg kilapátolom a Tiszát a medréből. Bízom benne, hogy ez kiállhatatlan fráter talán csak hiányzik majd valakinek az elkövetkezendő pár napban.

Bízom azokban is, akikre rábízom most a blogot (Sura, Mefi, Hakkni,), akik vigyáznak rá (nem szeretném, ha a “Sophia Loren – shoping, bloging, faking” felirat várna a head részben) és talán bejegyzésekkel is orvosolják a blogoszféra legundokabb geciládája bejegyzéseinek hiánya fölött érzett mérhetetlen elkeseredettségeteket és csüggedtségeteket (ez de undorító mondat volt már).

Egy szóval: PÁ!