Előre látom, hogy ezért a kritikáért meg leszek kövezve virtuáliusan, de először is le kell szögeznem, a dancehall és a reggae nem az én műfajom, kicsit félve is tettem be a lejátszóba az Irie Maffia debütalbumát, de a már korábban hallott Understand and Overstand és az egészen hangulatos Bomboklaat (General Levy közreműködésével) eloszlatta a kételyeimet. Hibásan. Miután végigment először a lemez, az alábbi vélemény csapódott bennem: tisztességesen összerakott reggae-iparosmunka, azon 15-18 évesek igényeinek kielégítése, akik nagyon jamaikásat akarnak játszani és nagyon rá vannak indulva a zöldezésre. Jamaika már ittenvan, hiszen ez mán Európa, HÉ!

A nyitó Hands in the Air a hatezerszer ellőtt “Marika betelefonál a rádióba és kéri X zenekartól az Y számot és küldi mindenkinek aki szereti” kezdéssel kifejezetten irritált, annak ellenére, hogy igen kellemes jazzes-raggás hangulatszám jött utána, ami az egyik a lemez csúcspontjai közül. Kezdtem azt hinni, hogy megérte beszerezni, de az évtizedes reggae-sablonokból felépített Rock It On kissé letörte a lelkesedésemet, s az azután következő gandzsaproteszt Bazd fel a kéket! hallgatása közben a primér érzelem a szánalom volt. MC Busa gyakran kínosan sánta, sőt néhol már iszonyatosan cink rímeket tol (“mi nem narkósok vagyunk ti bénák, szirénás hiénák”), sajnos ez alól a refrén sem kivétel (“a gandzsámat akarod, bazdfelakéket-bazdfelakéket, anyádba takarodj bazdfelakéket-bazdfelakéket szolgálsz és védesz, bazdfelakéket-bazdfelakéket dorgálsz és szétversz”) , viszont vannak benne érdekes nyelvi lelemények (“én kerek vagy te kersz?”). Az utána következő Jah Watching ismét egy töltelék dancehall-track, a Svájc azonban egészen jól kezdődik, de természetesen ismét jönnek a gagyibbnál-gagyibb Busapistás kínrímek, ami megöli a remek nu-jazzes alapot, ami akár a Barabás Lőrinc Eklektric albumon is lehetett volna. Sena Dagadu hangja még egy kicsit a jó oldalra dönti a mérleget, kár hogy ő is csak a szokásos klisé-stopthewar jellegű szövegeket hajtogatja (emlékezzünk csak, hogy milyen más a hölgyemény ha jó szöveget adnak neki, lásd Zagar Just For Fun c. nyárballadáját vagy a Famoust a már emlegetett BL Eklektrictől). A következő Couldnt Get No Sleep kivételesen nem csak azért került rá, hogy kitöltse az 51 percet, egészen hangulatos reggae, bár továbbra is a már ezerszer hallott szövegekkel. A Too Much Soul Music a nyitószámhoz hasonló stílusú és tempójú koncertszám, amivel fel lehet pörgetni a zözitől kiszáradt torkú, elkényeztetett tizenéveseket. A már említett Bomboklaat kellemes felüdülés, igazi pörgősnyelvű raggaszerzemény. A közjáték bluesos gitárjátéka egy hozzám hasonló Jimmi Hendrix-buzinak kicsit kevéske, de kompenzációnak ott az Understand and Overstand, ami valószínűleg azért lett a lemez legjobb trackje, mert végre előtérbe engedték Senat. A szám marha dallamos, fülbemászó – nem véletlen lett belőle rádiós sláger. Sajnos itt vége is a hallgatható számok sorának, az ezt követő 4 számból egyedül a Lord Panamo vendégszereplésével készült ska-track, a Ram Session jelenthet némi változatosságot.

Összességében műfajába nem hoz semmi újat, fel tud mutatni három azaz 3 hallgatható slágerszámot, a többinél az az ember érzése, hogy csak azért kerültek fel, hogy ne négytrackes legyen a lemez. Ebből a tizenhárom számból többet is ki lehetett volna hozni. A gödörből még Sena és Dermot sem tudja kihúzni őket, Barabás Lőrinc meg főleg nem, hisz kisérőként nem igazán tud felmutatni semmi különöset, ő akkor jó, ha vezethet és szólózhat világnak. Ugyanakkor a nálam picit fiatalabbaknak pont jó zene lesz ez egy kiadós sátrazáshoz és bezöldüléshez.

3/10-et kap, de csak mert jó napom van és az Understand and Overstand tényleg jó szám. Inkább hallgassátok meg a Barabás Lőrinc albumot, azt tényleg érdemes. (Kritika nemsokára.)